A balatoni táj lankáin különböző régészeti leletek bizonysága alapján már az időszámítás előtti III. században a kelták idején termesztettek szőlőt, azaz a római uralom előtt itt élt népek is készítettek bort. Azonban a legtöbb adat, emlék a római korból maradt fenn, melynek kiemelkedő földművelő császára Probus, aki elsőként tudatosan törekedett összefüggő szőlőterületek kialakítására. Pelso, a Balaton latin neve a rejtélyes sorsú Seuso-ezüstkincsek egyikén is feltűnik. A római birodalom bukása után a népvándorlások viharaiban sem pusztult el a rómaiak hagyatéka. A hun, majd az avar és a frank uralom idején is művelték a szőlőt az itt élő földművelő népek. A magyarok letelepedése után ez lett a magja a magyar szőlő termelés kialakulásának. A magyar írásbeliség első emlékei egyben a Balatonfüred-Csopaki borvidék szőlőműveléséről is hírt adnak, István király 1018 körüli alapítóleveléből ismerhető meg Paloznak neve, mint az első hazai szőlőművelő település.

Gizella királyné, Szent István király felesége, a magyarok első koronás uralkodónője, Magyarország első keresztény királynéja, II. „Civakodó” Henrik bajor herceg és Burgundi Gizella (Izabella) lánya, aki a „magyarországi” melléknevet kapta a legenda irodalomban. Gizella azoknak a nagy európai nőknek a nyomdokába lépett, akik előmozdították a nyugat kereszténnyé tételét. A magyar szőlőtermesztés és bortermelés fellendítésében a korszerű szőlészeti és borászati ismeretek terjesztésében fontos szerepet játszanak a nyugati és déli államokból érkező szerzetesek. A Kárpát-medence egyik legrégebben jegyzett szőlőtermelő vidékének írásos említése 1038-ból való, amikor is Gizella királyné, férje István király engedélyével nyolc szőlőst adományozott a veszprémi apátságnak. István király erkölcstanító könyvecskét szerkesztett. Fiához, Imréhez írt Intelmekben írta „Itt az idő, hogy többé ne puha kásával étessenek, az téged csak puhánnyá s finnyássá tehet, hanem itassanak meg olykor fanyar borral, mely értelmedet tanításomra figyelmessé teszi.”

A XV. század végére már kialakultak az ország főbb borvidékei, előírták az egységes szőlőhegyi munkáltatást, erkölcsöt, adózást, a feudális együttélés szabályait.

A szőlőművelés első virágkora a Balaton körül Mátyás uralkodása idején volt. A reneszánsz korban az ország élénken bekapcsolódik az európai vérkeringésbe, ami kedvezően hat a szőlőtermesztés és bortermelés fejlődésének és a balatoni bor komoly üzleti fellendülésének csak a Habsburgok 1755-ös vámrendelete szabott gátat. A szőlőtermesztés újabb fejlődése a XIX. század második felében indult meg és a Balatoni régió, kiváló adottságai ellenére is csak ekkor vált ismertté, mint hazánkban és a határainkon túl is.

A szőlőhegy, a pince a falutól, a háztól általában 1-5 km távolságra esett, és a pincéhez vezető úton a hegy felé gyalogló ember fokozatosan elhagyta mindennapi gondjait. Féja Géza, író – a szőlőtermelők lelkébe látva – pontosan leírta a borvidéki ember szabaddá válási folyamatát.

„A borvidéki ember nem tart otthon nagyobb mennyiségű bort, hiszen termelésének éppen abban rejlik egyik fő varázsa, hogy érette kell menni. A hölgy (szőlőhegy) felé ballagva kivetkezik mindennapjainak szürkeségéből, gondjaiból, amúgy megoldhatatlannak tetsző kényszereiből. Maga megett hagyja a házakat, irigyeit és ellenségeit,… s mire megforgatja a tanya (pince vagy présház) ajtajának zárjában a nagy kulcsot, felszabadult emberré válik. A szőlőhegy, a saját szőlő és pince a magyar ember számára ezért jelentette évszázadokon keresztül az élet derűsebb perceit, a szabadság és a boldogság ritka pillanatait. A hegyről, a pincéből pohárral a kézben, barátok közt, valóban másképp látni mindent.”